Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy az elsüllyeszthetetlennek hitt monstrum napra pontosan 100 évvel ezelőtti katasztrófája sokkal több volt, mint egy rettenetes hajóbaleset. A Titanic-kal együtt sok minden elveszett: többek között a megállíthatatlan fejlődés illúziója, az éles osztálykülönbségek fenntarthatósága, és nem utolsó sorban az ezt megerősítő, kényelmetlen, a múltba kapaszkodó divat is.
A Titanic olyan volt, mintha az akkori világból vágtak volna ki egy szeletet, leképezte a társadalmi osztályokat, így azok tagjainak viseletét is. Ha szigorú értelemben véve a divatról beszélünk, akkor természetesen az első osztályon utazók ruháiról szólhatunk csak, hiszen ők engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy divatozzanak. I. Viktória brit királynő 1901-es halála után, VII. Eduárd uralkodása kevésbé szigorú időszakot jelentett, amelynek hatása a viseleteken is nyomon követhető. Bár VII. Eduárd 1910-ben elhunyt, a Titanic fedélzetén még mindig az Eduárd-kori divat volt jelen, de már érződött azoknak a tervezőknek a hatása, akik szerették volna megreformálni a divatot és merészen új viseletről álmodtak.
A szigorú viktoriánus korban hatalmas terjedelmű, bő szoknyák és lehetetlenül karcsúra fűzött derekak törékennyé és sebezhetővé tették a nőt. Az Eduárd-érában megmaradt a karcsú derék, ahogy természetesen a fűző is, ami nélkül el sem tudták volna érni a kívánt derékméret. A századeleji szecesszió sziluettje S-alakú volt – a mellet előre nyomták, a feneket hátra. Ez a sziluett 1909-1910 körül természetesebbé vált. A szoknyák a századforduló után leapadnak, testkövetők, ezáltal lényegesen erotikusabbak lettek, mint korábban. A ruhákhoz sok hálóanyagot és csipkét használtak, amely semmit nem mutatott ugyan, de a sok egymáson mozgó réteg szintén azt üzente, alájuk lehet nyúlni, le lehet őket fejteni. Jellemző volt a ruhák V-kivágása, de a kivágásban nem a csupasz bőr tűnt fel, hanem a magasított, merev nyakú csipkeblúz. A ruhák a század legelején túldíszítettség jellemezte, amit pár évvel később elhagytak ugyan, helyettük viszont a kalapok nőttek aggasztó méretűre.
Hatalmas kalap, szőrme, szoknya - Jacques Henri Lartigue fotója, 1911
A sziluett 1909-re olyanná vált, mint egy fejére állított kúp. A hatalmas méretű, tollakkal, bokrétákkal díszített kalap alól szinte a fej sem látszott ki, a nyakba terjedelmes szőrmestóla került, a szoknya viszont egyre szűkebb és szűkebb lett. Olyannyira, hogy a végén egylábú nadrágként emlegették, amelyben csak akkor lehetett volna normálisan járni, ha a két oldalán felhasítják.
1909-ben Paul Poiret divattervező megelégelte a fűzőt, helyette halcsontos övet használt a ruháiban, amely már öt-hat centivel a föld fölé ért, a derékvonala pedig a mell alá került. Természetesen először mindenki megbotránkozott, de hamarosan sokan beadták a derekukat az újításnak. Az eddig megszokott, klasszikus fűző hiányában a derékvonal kicsit szélesebb lett. A nyakkivágás is változott, mélyebbé vált. Neki hála a nők elkezdték élvezni, hogy öltözködhettek, az eddig nem érzett szabadságról nem is beszélve.
Paul Poiret ruhák 1910-ből, 1911-ből és 1912-ből
Divatrajz és ruhák 1912-ből
Mivel Paul Poiret akkoriban az egyik legfelkapottabb tervező volt, valószínűleg számtalan elit utas hajókofferjában lapult néhány Poiret ruha, amelyek többsége a tengerfenéken végezte.
A katasztrófa egyik túlélője viszont maga is divattervező volt. Lady Duff Gordont Lucile néven ismerték az arisztokrata nők, akik fehérneműt, délutáni ruhákat, estélyi ruhákat készíttettek vele. Lady Duff Gordon egyik mondata szállóigévé vált. Amikor ugyanis a Titanicot végleg bekebelezte a fekete óceán, odaszólt a titkárnőjének: „Hát odalett a gyönyörű hálóinge.”
Lady Duff Gordon divattervező és az egyik ruhája 1911-ből
Nem tudhatta, hogy néhány év múlva, az első világháborúban minden, de minden elsüllyed, amit a gyönyörű hálóing jelképzett.
Még több kép az alábbi linkeken:
Fotók a Titanicról és a túlélőkről
Kereső
Olvasóim
