Soha nem tudtam kedvenc divattervezőt megnevezni; nem vagyok jó a kedvencek kitalálásában, nem vagyok rajongó típus. Egy ideje viszont vannak olyan tervezők vagy divatházak, amelyekre jobban figyelek. Nagyon szeretem a Givenchy (Riccardo Tisci) munkáit. Bár nem szerelem volt első látásra, kollekcióról kollekcióra vonzott magához, míg végül teljesen beleszerettem. Imádom a Chloé egyszerű és letisztult vonalait. Szeretem Michael Kors sportos, nőies, életszerető ruháit. A legutóbbi Jil Sander kollekció pedig teljesen levett a lábamról. Azok a színek! Ha Jil Sander, akkor kikerülhetetlen a color blocking, amely a 2011-es tavaszi-nyári szezon egyik legmarkánsabb trendje.
A color blocking-ban egyébként az a jó, hogy olcsón meg lehet úszni, bárki követheti minden erőfeszítés nélkül. A recept egyszerű: végy néhány ütős, harsány, izgalmas színt, lehetőleg olyanokat, amelyik kontrasztban vannak egymással, majd helyezd őket egy szetten belülre. Kell, mondjuk egy citromsárga sort és egy ciklámen felső, és máris fashionista vagy. Ha harmóniára törekszel, akkor válaszd a színkörben egymás mellett álló harsány színeket. Ha szereted a feltűnést, akkor pedig mindenképp a komplementerekkel (a színkörben egymással szemben álló színekkel) kísérletezz. Nagy kedvencem a narancssárga és a ciklámen, a ciklámen és a zöld, valamint a zöld és a kék egymás mellett.
Hogy ne csak beszéljek róla, íme néhány, color blocking trendet felsorakoztató modell a 2011-es tavaszi kifutókról.
Gucci, Jil Sander, Marc Jacobs
Louis Vuitton, Nina Ricci, Marc Jacobs
Louis Vuitton, Lacoste (2010 a/w)
De ha már divattöri blogot írok, akkor azért átlapoztam pár könyvet, hátha rábukkanok néhány korábbi példára, amikor összeeresztették a harsány színeket. (Mert tudjuk, minden visszatér.)
Ugorjunk vissza röpke száz évet, és ismerkedjünk meg Sonia Delaunay munkáival, legalábbis vessünk rájuk egy pillantást. Az első világháború előtt alkotott festőnő ismertetőjegye az volt, hogy bátran, lázadó hangsúllyal egymás mellé passzintotta az egymással ellentétes, életigenlő színeket, amit szimultantizmusnak neveztek. Tulajdonképpen ebben ki is merül a mai color blocking trendre való utalás, hiszen ő kis színfelületekkel dolgozott, míg a mai trend nagyobb színfelületeket feszít egymásnak. Sonia Delaunay úgy alkotott a vászonra, hogy utána viselte is a műveit, ő maga kész divatjelenség volt.
Itt az egyik festménye és a portréja
Illetve az egyik ruhája
Ugrunk megint. A következő alanyunk az olasz származású Elsa Schiaparelli, aki szintén szívesen eresztette össze a színeket. Bár Coco Chanellel egy időben alkotott Párizsban az 1930-as években, a feltűnő ruhákat tervező kifejezetten feltűnő jelenség nevét ma mégis sokkal kevesebben ismerik, mint kortársáét. Tőle származnak királykék, búzasárga, jégkék, valamint - a kedvencem - a botrányos rózsaszín színelnevezés. Az egyik leghíresebb ruhadarab tőle egy Harlekin-mintás nemezkabát az 1939-es kollekciójából, amely szinte egy az egyben reflektál Man Ray Le Beau Temps című festményére. Mi ez, ha nem a color blocking elődje?
A ruha, a tervező és a festmény
Az előbbiek csak a színek összeütköztetésében utalnak a mai color blocking trendre, de a színek sokkal kisebb és elaprózottabb felületen találkoznak. Nagy felületű, feltűnő színblokkokkal például Yves Saint Laurent dolgozott, amikor megalkotta 1965-ös őszi Mondrian-kollekcióját. A tervező Piete Mondrian absztrakt festményeinek motívumait értelmezte újra csinos, dzsörzé miniruhák mintájaként. Az egyszerű szabású ruhák tökéletes felületei voltak a vastag, fekete határvonallal elválasztott színblokkoknak.
YSL
Pont az Yves Saint Laurent féle változatnál ugrott be valami sokkal régebbi viselet is, amelyre szintén jellemző a nagy felületeken megjelenő, különböző színek. Ehhez viszont egészen a 11. századig kell visszanyúlnunk.
Abban az időben alakult ki a mi-parti, azaz a „felemás” viselet. A 11. században II. „vörös” Ottó német-római császár feleségül vette a bizánci császár unokahúgát, a művelt Theophanu hercegnőt, aki nemcsak szellemi pezsgést hozott az udvarba, hanem a viseletei is nagy hatást gyakoroltak az ottani divatra. A bizánci viseletek izgalmas, élénk, életigenlő színei beszivárogtak az udvarba és állítólag nagy hatással voltak a mi-parti viselet kialakulására is.
Mi-parti viselet
A mi-parti először azt jelentette, hogy a nadrágok egyik szára ilyen, a másik szára olyan színű volt. Sokáig ezeket vígan lehetett cserélgetni is, hiszen a nadrágok csak két szárból álltak, nem voltak középen összevarrva. Csak akkor vált szükségessé az üleprész összeöltése, amikor valamikor az olasz reneszánszként nevezett divattörténeti korszakban annyira megrövidültek az ingek, hogy azok nem takarták többé az intim testtájakat. Itt jött a képbe a szeméremkupak. A nadrágszárak spontán színválasztása a 15 századra kész kódrendszerré alakult. Ráadásul egy idő után nemcsak a nadrágra korlátozódott a hosszanti irányban minél élénkebb és ellentétesebb színekkel felezett trend, hanem a felsőruházatra is.
A mi-parti viselet valamikor a 17. század végén tűnt el a divatból, de mai napig visszaköszön például a cirkuszi bohócok kosztümjén, de ha valaki udvari bolondot szeretne rajzolni, akkor is valami hasonló ruhát alkot neki.
Szerencsére idén senki nem néz bohócnak azért, ha egymásra kiabáló, rikító színekbe bújunk. Szóval, hajrá, lehet papagájkodni, éljen a color blocking!
Kereső
Olvasóim
