Míg a kezdő modellek arra várnak, hogy egyszer csak egy nagy tervező kifutóján lépdelnek, a kezdő tervezők számára az a nagy álom, ha egy Lily Cole kaliberű szupermodell viseli a ruhájukat. Bódis Boglárkának sikerült az utóbbi: 2011-ben ő nyerte a világ egyik legnagyobb fehérneműgyártója által meghirdetett tervezési versenyt, a Triumph Inspiration Awardot. A díj nemcsak óriási szakmai elismeréssel, hanem komoly pénzjutalommal is jár. Ráadásul egy év múlva valamennyien magunkénak tudhatjuk a díjazott darabot. Bódis Bogival néhány nappal a berlini díjátadó után találkoztunk a Budapesten, a Menza teraszán. Interjú.
Eltelt néhány nap a döntő óta. Most hogy vagy?
Most kezdem felfogni, ami történt. Azt, hogy ez egy mennyire nagyszerű lehetőség, és mennyire a kezükben tartottak az angyalok, hogy ez pont velem történt meg. Tényleg nagyon boldog vagyok, még mindig repkedek.
Azért más is kellett ehhez, mint az angyalok.
Igen, azt hiszem. Volt a versenyen egy varrónő, aki segített bennünket. Egyszer odajött hozzám, megnézte a munkámat és azt mondta: "Ugye, te ezt a szíveddel csináltad?" És igen, ez a lényege. Valami nagyon finom dolgot akartam csinálni, a női test szépségét szerettem volna hangsúlyozni. A verseny témája is az volt, hogy 125 éves a cég, és ennyi ideje ünnepli a nőket. Én pedig abból indultam ki, hogy ha már ünnepelünk, akkor ehhez az alkalomhoz illőt tervezek. A nő szépsége abban rejlik, hogy mer nő lenni és vállalja a nőiességet. Egy ruha vagy egy fehérnemű, ha magadénak érzed, segít ebben.
Bódis Boglárka (Fotó: Neményi Márton)
A ma leginkább szexi jelzővel illetett fehérnemű csábító mivolta nem volt evidencia kétszáz, de még hetven évvel ezelőtt sem. Akkor az alsóneműnek nem sok köze volt a szexualitáshoz, de még a kényelemhez sem. Bugyit például általánosságban a 1800-as évek közepéig nem is viseltek, a melltartó az 1920-as években inkább leszorította a mellet, mint kiemelte. A bordákat összeszorító és az alakot karcsúvá deformáló fűzőről pedig még egy szót sem ejtettünk. Az egyik legizgalmasabb, sokszor botrányt kavaró divatobjekt történetéből idén februárban dr. Szatmári Judit Anna viselettörténet-kutatóval beszélgettem. A cikk akkor ki is került oda, ahova szántuk, de most még több képpel posztolom ide is. Olvassátok. Jó lesz.
Szóval az van, hogy eredetileg a direktóriumról akartam írni és a muszlinbetegségről (nem, nem muszlim-betegség). Kutakodtam erre-arra, amikor találtam egy tökjó leírást arról, hogy mit tett a lányokkal és az asszonyokkal a fűző a 19. században. De ha az ember elé egyszer csak odatoppan a neten egy téma, akkor ne mondjon rá nemet ilyen frissülési gyakoriság mellett, nemdebár?
Szóval a fűző amúgy is egy furcsa divatobjekt. Elég sok divattörténeti korszakban jelen volt (erről majd egyszer később írok), de a 19. századi fűzőket ismeri a legtöbb ember fűzőként. Akkoriban a nádszálkarcsú derék volt az ideál, amit minden nő szeretett volna magáénak tudni - mint ahogy ma is sokan szeretnének magazinkompatibilisek lenni. Az ideális, homokóra testalkatot akkor a fűző segítségével érték el. Az igazán durva dolgok akkor kezdődtek, amikor a bálnacsont helyett az újonan feltalált acélt vetették be merevítésként.
Amikor először láttam az Elfújta a szél-t, szerettem volna, ha Scarlett O'Harához hasonlóan befűz Mammy, hogy aztán elmenjek a bálba és elcsavarjam a szépreményű déli fiúk fejét. A könyvben említett 17 hüvelyknyi derékkörméter először persze nem mondott semmit, de aztán kiszámoltam, hogy egészen pontosan 43.18 centiről beszélünk. (Helló, 90-60-90!)
Kereső
Olvasóim
