silouette

Mindenki róluk beszélt. Mindenki szerint botrányosan viselkedtek, mégis megtiszteltetés volt a társaságukban, az estélyeiken részt venni. Mindenki repülősóért kiáltott, mert minden tabut megszegve öltöztek az utcára is. Furcsa hóbortjaik voltak, és ezekre szemérmetlenül sok pénzt költöttek. Megvetették, mégis előbb-utóbb utánozni kezdték őket. A 19. századi Párizs kurtizánjai - az akkori Rihannák és Lady Gagák – voltak a kor legismertebb és legbotrányosabb stílusikonjai.

Henri Gervex: „Rolla” (1878)

Lajos Fülöp és III. Napóleon uralkodásának idején járunk, Párizsban. A háborúskodásnak vége, a férfiak energiáikat nem tudják a harctéren levezetni, pénzük viszont egyre több van – gazdagszik a polgárság, de az arisztokrácia tagjainak is van mit a tejbe aprítani. A vagyonos polgárság „az élet örömeinek mohó élvezetére vágyik, és a párizsi éjszakák csillogóbbak lesznek, mint valaha” – írja Henry Gidel a korszak egyik legnagyobb színésznője, Sarah Bernhardt életrajzában. (A színésznő egyébként egyes források szerint 1844. október 22-én, más források szerint 23-án született). Vannak, akik számára ez a Dumas szavaival élve „félvilági” élet jelent megoldást, hogy kiemelkedjenek a szegénységből, ami amúgy osztályrészül jutott nekik. Más nők viszont így akadályozzák meg, hogy férjük halála után még lejjebb csússzanak a társadalmi ranglétrán. Kitartott nőnek lenni, aki megválogatja a szeretőit, mégiscsak jobb, mint nincstelen senkinek. Így nem kell lemondani a pazar lakásról, a ruhákról, az ékszerekről, de az ételről sem. A támogatók segítenek.

Egy-egy kurtizán, vagy más néven „cocodette”, „biche” vagy „lorette”, karrierje tiszavirág életű volt, amint az öregedés jelei látszani kezdtek rajta, egy fiatal és feszes testű szépség azonnal ott termett a helyén. Éppen ezért a legtöbb félvilági nő azon volt, hogy karrierje során minél több ingóságot halmozzon fel. Ebben volt segítségére a szépség, a maga által gerjesztett hírnév és a botrányok. Mindegyikükről regényt lehetne írni, ezért most csak néhány szösszenetet szedtem össze azokról, akik Sarah Bernhardt életének elején – a 19. század közepén - a csúcson voltak.

Cora Pearl (1835-1886)

„Ha a Lajos-aranyak arra valók, hogy guruljanak, és a gyémántok arra, hogy tündököljenek, engem sem vádolhatnak azzal, hogy e nemes termékeket eltérítettem volna eredeti rendeltetésüktől” – vallotta az Emma Elizabeth Crouch néven született angol szépség, aki Cora Pearl néven vált ismertté Párizsban. A leírások szerint nem felelt meg az akkori szépségideálnak, nem mondták róla, hogy szép, inkább szexi volt irigylésre méltó alakkal: nagyon karcsú dereka és gyönyörű mellei voltak. A külsejénél sokkal meggyőzőbb volt az esze: szellemes volt és spontán, amitől megvadultak a férfiak. Egyik estélyén egy vendége véletlenül összetört egy drága poharat. Cora erre fogta magát és a készlet valamennyire poharát összetörte mondván, így máris sokkal jobban érzi magát. Ő adta a legjobb estélyeket, az ő tűzijátékai voltak a legfényesebbek Párizsban. A róla szóló történetek bejárták a várost. A szóbeszéd szerint egyik estélyén saját magát tálaltatta fel ezüsttálcán, anyaszült meztelenül. Máskor vendégei előtt merült el egy ezüstkádnyi pezsgőben, hogy utána meztelen táncot lejtsen előttük az orchideákkal felszórt padlón. Szó, ami szó: pontosan tudta, hogyan kell pazarul elverni a pénzt. Corát a kor legismertebb tervezője, a haute-couture atyja, Charles Worth öltöztette. Fehérneműje a legdrágább és legfinomabb anyagból készült, amit csak akkoriban el lehetett képzelni, ékszerekből és parfümökből sosem volt elég. Cora egyike volt azoknak a nőknek, akik festették a hajukat, természetes sötétbarna tincseit szőkére és vörösre színeztette, sőt, a mai sztárokhoz hasonló módon, állítólag a kutyája szőrét is befestette egy alkalommal kékre, hogy passzoljon a ruhájához.

La Païva (1819–1884)

Elméletileg ez ő, de nem hiszek a forrásomnak...

„A történelem megőrizte például La Païva nevét, akinek magánpalotája ma is látható a Champs-Élysées-n; ő egymillió aranyfrank értékű pompás ónix és alabástrom lépcsőházat építtetett a házba, melynek kapcsán Augier kijelentette: Nemcsak az erénynek, a bűnnek is megvannak a maga rendfokozatai” – írja Gidel a Sarah Bernhadtról szóló könyvben. La Païváról nem sok képet találtam, ezért kénytelen vagyok elfogadni, amit a leírások állítanak, hogy gyönyörű nő volt, akinek egyik hódolója szerint „szitakötő szemei” és telt keblei voltak. A legtöbbek szerint mégsem ezeknek köszönhette a sikert, hanem annak, hogy a végletekig feszítette a húrt, és sokáig nem adta be a derekát a férfiaknak. Ahogy Röhrig Eszter írja, volt, hogy jól megvárakoztatta a vendégseregét, hogy aztán áttetsző, leheletvékony muszlinokba burkolva jelenjen meg előttük. Azt mondta a jeges fürdőben ült odáig, annyira nagy volt a meleg, kénytelen volt hűteni a vérét. Állítólag egyszer valaki megdicsérte a ruháját, mire ezt mondta: „Ó, a ruhám harminchét frank volt, az ékszerek kerültek ötszázezerbe…”

Léonide Leblanc  (1842-1894)

„És ne feledkezzünk meg az 1842-es születésű Léonide Leblanc-ról sem, akit elképesztő tarifái miatt Maximum kisasszonynak neveztek, és aki egyidejűleg Aumale herceg és Clemenceau között osztotta meg kegyeit” – írja Gilde. Mademoiselle Maximum minden forrás szerint mértéktelenül habzsolta a luxust. Természetesen rendkívül szeszélyes természetű volt, amelyet elnéztek neki. Rengeteg szeretője volt, akik kényelmes életet biztosítottak a számára. Arról nem is beszélve, hogy egy forrás szerint rendkívül szerencsés is volt: Baden Badenben egy alkalommal annyit nyert a kaszinóban, hogy nem tudták kifizetni a nyereményét.

Marie Duplessis (1824-1847)

Liszt Ferenc első szerelme, a Kaméliás hölgy és a Traviata ihletője mindössze 23 évesen hunyt el. Halálát tüdőbaj okozta. Nem írt könyvet, nem készült róla számtalan festmény, amely megőrizte volna szépségét az utókor számára. Rose Alphonsine Plessis néven született Franciaországban, apai nagyanyja szintén azt a szakmát űzte egykor, amit később ő. Mindössze 13 éves volt, amikor elvesztette a szüzességét, amely nagy botrányt kavart. Apja egyedül nevelte, és úgy döntött nem vállal több felelősséget érte, hanem Párizsba küldte a rokonokhoz, ahol különböző munkákat vállalt. 16 éves korára gyönyörű lánnyá serdült, egyes források szerint mesés alakja volt, a legszembetűnőbb pedig rabul ejtő mosolya volt. Ebben az időben megtanulta, hogyan szerezhet pénzt és pozíciót azzal, hogy különböző, tehetős férfiakat örvendeztet meg a társaságával. Eldöntötte, hogy felhagy a tisztességes, de kis pénzt hozó munkával és kurtizán lesz. Megtanult folyékonyan írni és olvasni, lépést tartott azokkal az ügyekkel, amelyek az ügyfeleit is érdekelhették – és ezekről társalgott velük. Egy időben lakása legkülönlegesebb bútora volt egy hét fiókkal rendelkező szekrény, amelyet az a hét férfi vásárolt neki közös erővel, akik abban az évben „támogatták”. A hét férfi így különösebb kavarodás nélkül helyezhette el ebben az alsóneműjét. Később, amikor legendásan karcsú és kecses, kicsapongó életmódja ellenére is szűzies külsejű Marie – talán pont ennek a kettősségnek köszönhetően - a kurtizánok királynőjévé lépett elő, ez a bútordarab valószínűleg fel sem tűnt a XV. Lajos korabeli lakberendezési tárgyak, a csodálatos selyemtapéták mellett.

Marie napjai 11 órakor kezdődtek egy csésze csokoládéval és olvasással, ami után az öltözködés előkészítése is órákon át tartott. Ezután csodálatos ruháit a parkban sétálás vagy a városban való kocsikázás közben mutatta meg. Szívesen vásárolgatott is, de a napja nagy része azzal telt, hogy az esti megjelenését készítse elő. A szalonokban, az estélyeken, a színházban vagy az operában ugyanis tökéletesen kellett kinéznie. Rengeteget költött, ami nem csoda a sanyarú gyermekkor után, de valójában az unalmát is úgy ütötte el, hogy költekezett. Judith Bernat színésznő leírása szerint kecses és fenséges megjelenése volt. Ovális arca angyali, sötét szemei melankolikusak, bőre vakítóan fehér volt. Összehasonlíthatatlan kisugárzása volt. Amikor a színésznő megkérdezte tőle, miért adja el magát, azt válaszolta, hogy egyszerű dolgozó lányként soha nem engedhetné meg azt a luxust, amire annyira vágyik. Pazar élete hamar véget ért: 23 évesen halt meg. Halhatatlanná tette A kaméliás hölgy, amelyet róla mintáztak és amellyel Sarah Bernhardt is a legnagyobb sikereit aratta színésznőként.

A II. Császárság bukásával, 1870-ben leáldozott a kurtizánok aranykora (természetesen, később is voltak nagy nevek, mint La Belle Otero vagy Mata Hari). Néhányan azonban akkorra már jelentős pozíciót vívtak ki maguknak a legfelsőbb körökben. A legtöbben viszont végtelenül nyomorúságos körülmények közé kényszerültek életük végéig csak álmodozhattak az egyszer volt gazdagságról.