A második világháború borzalmaiból fellélegző Magyarországon egyszer csak azt vették észre az emberek, hogy rendszerellenessé vált a jólöltözöttség és az elegancia. A divatbemutatókon nem „manekenek”, hanem az adott gyár munkásnői lépdeltek, de a hivatalos modellek is jó 5-10 kilóval nehezebbek voltak nyugati társaiknál. Kivételt csak a Rotschild-lányok, Rotschild Klára divattervező modelljei képeztek – mesélte Simonovics Ildikó művészettörténész a DesignHéten, a Kiscelli Múzeumban tartott előadásán.
Divatbemutató Rotschild Klára szalonjában (1948) - fotó: Robert Capa - forrás
Míg 1947-48-ban üdvözítették a háború utáni, új divatot is Magyarországon, 1949-ben már másképp, ellenségesen fogalmaztak a finomabb női sziluettekkel szemben. 1950-ben aztán államosították nemcsak a divatszalonokat és varrodákat, hanem magát a divatot is. Az új rendszerben egyedül Rotschild Klára kapta vissza a lehetőséget arra, hogy önálló szalonját működtesse Különlegességi Női Ruhaszalon néven (1961-től Clara Szalon az üzlet neve).
„Rotschild Klára nagyon érdekes egyéniség volt, mert sem varrni, sem szabni, sem rajzolni nem tudott, nyelveket nem beszélt, mégis így volt a szocialista magyar divat nagyasszonya. Bár folyamatosan megfigyelték, mégis hagyták évente kétszer kiutazni Párizsba, hogy a nagy divatházak bemutatóin részt vegyen; megtapogathassa, megnézhesse a kollekciókat. Ez pont elég volt ahhoz, hogy le tudja őket másolni. Az agya volt a legnagyobb fegyvere” – mondta Simonovics Ildikó. – „Nagyon ügyesen csinálta, mert körbevette magát kiváló szabászokkal és különböző szakemberekkel. Az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra már az Iparművészeti Főiskolán frissen végzett hallgatókat kérte fel a kollekció megrajzolására. A saját kollegái úgy emlékeztek vissza, hogy egyszerűen lefotózta az agyával a ruhákat, és hazatérve pontosan el tudta mesélni, hogy milyen volt a ruha szabása, hol volt a zseb vagy a varrás. Ellentmondásos személyisége volt, őhozzá semlegesen nem lehetett viszonyulni, vagy szerették, vagy gyűlölték. Tény és való, hogy a politikai elit, a Magyarországon élő diplomaták feleségei, a legelitebb politikai elit asszonyai tőle öltöztek, ugyanígy az orvosok és jogászok krémje is.”
Rotschild ruhák 1958-ból és 1970-ből - fotó
Rotschild Klára modelljeiben a francia irányvonalat követte. Hazai divatbemutatói nemcsak a vásárlók és a sajtó, hanem a többi tervező számára is eseményszámba mentek. Honnan tudták volna meg különben, mi is a divat Párizsban. Bemutatóin válogatott modellek lépdeltek. „Volt egy saját gárdája, akiket Rotschild lányoknak hívtak” – tudtuk meg. – „Ezek a manökenek voltak a legkiváltságosabbak az akkori divatéletben. Különlegesek nők voltak, nagyon vékony derékkal. Bár Magyarországon a new look alatt nem nagyon hordtak az emberek fűzőt, de a Rotschild-lányoknak ez kötelező volt. Klári néni mindenkinek megrendelte Párizsból a saját méretében, amit utána meg kellett venniük, de ezt az áldozatot minden lány meghozta, hogy Rotschild-lány lehessen.”
Orsi
Az egyik legkülönlegesebb modell Orsi volt. Ő volt az egyedüli olyan magyar manöken ebben az időben, aki külföldön is dolgozott. Nagyon másképp nézett ki, mint az akkori magyar manökenideál. A ruhákat általában nem nádszál karcsú, fiatal lányokon mutatták be, hanem az például áruházak alkalmazottai, olyan dolgozó nők, akikkel a leendő vevők száz százalékosan azonosulni tudtak. Magyarországon ugyan pontosan tisztában voltak az adott korszak és adott évszak divatjával, de a magyar konfekcióipar nagy része a rendszer hatására drága anyagokat az olcsóság, a franciás sziluetteket a kényelem és a praktikum oltárán áldozta fel.
Modellek 1949-ben és 1959-ben.
A nőideál a szocializmusban a pirospozsgás munkásnő volt, nem is szerették a nagyon vékony, gyöszött és tüdőbetegnek kinéző manökeneket. Erre utal F. Dózsa Katalin Magyar divattörténet 1949-1958 című írása is, amelyben egy 1947-es szakszervezeti divatbemutatóról számol be. „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.”
A szigor hivatalosan 1955 körül kezdett nagyon finoman, szinte alig érezhetően enyhülni, másrészről viszont a mai napig találkozni olyan véleményekkel, amelyek az 1949-1955 közötti felfogásba illenek…
És most néhány, az privátfotókat gyűjtő Fortepan oldalról származó fotó. Így divatoztak 1953 és 1967 között (sajnos, pontos dátum nincs a képeken, csak időintervallumra lehet keresni):
Forrás:
A fenti linkeken kívül Simonovics Ildikó A lódentől a miniszoknyáig, avagy a szocialista divat kezdetei Magyarországon című előadásának hanganyaga,
Kereső
Olvasóim
