silouette

Divat a vásznon: Utolsó rapszódia

Mengyán Eszter | 2011.11.03. 06:00

0 Komment

0 Reblog

A szép ruhák és a szép látvány meggyőzi majd a fiatal női közönséget, mondta a Liszt Ferenc életéről és utolsó szenvedélyes szerelméről szóló tévéfilm rendezője, Gyöngyössy Bence az Origonak. Tette ezt annak ellenére, hogy a film költségvetése mindössze 150 millió forint volt, amely töredéke a hollywoodi kosztümös mozikénak. Vajon tényleg lehet kevés pénzből szép, látványos kosztümöket csinálni? Jelmezszemle a forgatáson.

Fotó: Mengyán Eszter (Silouette)

Az utolsó jelenetek forgatási helyszíne, a budakeszi úti Ybl-villa volt, melynek három szobájába Liszt budapesti lakását rendezték be. Ott jártamkor a földszinten Jordán Tamás (Liszt Ferenc) és az inasát alakító Kálloy Molnár Péter forgattak egy néhány másodperces jelenetet. Utolsó simitásként a sminkesek még felragasztottak egy bibircsókot Jordán Tamás arcára. Egy másik szobában a Liszt utolsó szerelmét, Nina Schilmannt alakító Sárközi-Nagy Ilona sétálgatott korhű ruhában fel-alá. (Nina Schilmann kitalált személy, akit a valóban létező Lina Schmalhausen alakja ihletett.)

A villa tetőterében kapott helyett a jelmezes, a sminkes és a hajas részleg. A női és férfiruhák egy elkülönített szobában, két nagy és egy kisebb sztenderen sorakoztak, körös-körül kosarak, bennük kalapok, kesztyűk, ékszerek, egyéb kiegészítők. „Amit itt látsz, az már nem olyan sok ruha” – mondta Kiss-Matyi Mónika, a „ruhás” részleg vezetője, akit sehogy sem sikerült rábeszélni, hogy a szentélyében kép készülhessen. Rendetlenség van, mondta. Vajon milyen lehetett a káosz a forgatás másik helyszínén, Pécelen, ahol kilenc napot időzött a stáb. „Ott több mint nyolc sztendernyi ruhánk volt. Itt pedig már csak az utolsó két, két és fél napunk van, ami már nem olyan vészes” – tette hozzá a tekintetemet látva.

Jordán Tamás sminkes kezek között (fotó: Mengyán Eszter)

A film jelmeztervezője, Kónya András nem volt jelen a forgatáson. Bár a rendező eredetileg Mónit kérte fel, akinek olyan filmek vannak a háta mögött, mint az S.O.S Love vagy a Hellboy 2., mégsem merte egyedül elvállalni a munkát. „Amikor elolvastam, szerelmes lettem a forgatókönyvbe, mert egy nagyon romantikus történetet láttam benne. A másik, ami megfogott, hogy itthon, Magyarországon nem igazán csinálnak már korabeli filmeket és nemcsak a pénz miatt. Egyszerűen nincs miről. A Liszt-év miatt egy Liszt Ferencről készült film viszont nagyon is aktuális. Nagyobb falatnak gondoltam annál a feladatot, hogy egyedül vállaljam, ezért megkerestem Kónya Andris jelmeztervezőt, aki egyből belevetette magát a tervezésbe.” Móni elmondta, hogy a tervezőnek nemcsak a korszakot és a karaktert kell ilyenkor ismernie, de tudnia kell, hogy kire tervezi a ruhát. Fontos, hogy a színész vagy a színésznő jól érezze magát a ruhájában, tudjon benne mozogni, játszani.

A Liszt Ferenc utolsó napjait és utolsó tanítványához fűződő szerelmét feldolgozó film kerettörténete 1911-ben játszódik. Ezen kívül visszatekintünk 1886-ra és emlékképeket látunk az 1879-től 1882-ig terjedő időszakból. Ez alapján a jelmezeknek három divattörténeti korszaknak kellett megfelelni.

Az első az a korszak, amelyben a nőknél az úgynevezett hátrakötött, szűk ruha volt a jellemző viselet. A szoknyarészt képező rettenet sok anyagmennyiséget hátrafele redőzték, a szoknya egyre szűkebb és szűkebb lett. A térd alatt finom fodrokat képeztek, hogy a nők képesek legyenek járni ezekben a szabászati műremekekben. A nappali viselet a „rövid ruha” volt. A név ne tévesszen meg senkit, hiszen ez is földig ért. Ahhoz képest, amiben viszont esténként parádéztak, valóban nem volt túl hosszú. Az estére szánt ruhákra 4-5 méteres uszály is kerülhetett.

Divatképek: Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1886-os jeleneteknél viszont már arra kellett figyelni, hogy a hátrakötött ruha divatját addigra szinte mindenhol felváltotta a második turnür. A nők első ránézésre keménynek, férfiasnak tűntek a maguk szűken szabott felsőrészében. Kalapjaikon harcias, hetyke tollhegyek meredtek az ég felé. Egyre divatosabb lett a merevséget látszatát erősítő fodros állógallér.

A harmadik korszak az 1911-es, amelynek divatja sokban eltért az előbbiektől. A magas nyakak helyett például a V-kivágás volt a divatosabb. A japánujj és a kifejezetten szűk szoknyarész (úgynevezett „bukjelszoknya”) jellemezte a sziluettet. Újdonságnak számított a kézitáska is, mivel a ruhák zsebébe nem fért már el semmi, viszont egyre több személyes holmit cipeltek magukkal a nők. A kalapok egyre szélesedtek és egyre díszítettebbek voltak.

Képek innen és innen.

A munka oroszlánrésze, a megvalósítás, csak ezután következett. Amíg a tervezéshez divattörténeti ismereteken túl csak papírra és rajzeszközre van szükség, a ruhák megvalósítása ennél sokkal komplexebb feladat. Ráadásul az sem mindegy, mennyi pénzt tudnak rászánni, és az anyagiakon kívül milyen egyéb lehetőségek vannak. A Ninát alakító Sárközi-Nagy Ilonának összesen húsz ruhája volt, a jelmezileg kevésbé bonyolult, többnyire fekete színt, abbéköpenyt, köntöst vagy inget viselő Jordán Tamásnak nyolc.

„Ninának a húszból összesen hat ruhát varrattattunk. Az összes többi a Magyar Televízió jelmezraktárából származó, átalakított ruha lett. Nem kell nagyon nagy átalakításokra gondolni: kicsit leszűkítettük, ide-oda csipkét tettünk, turnürt csináltunk neki. A statisztériás napok megoldása volt a legnehezebb, mert negyven statisztát kiállítani egy adott korból, a Magyar Televízió jelmezraktárából, azért nem olyan egyszerű” – meséte Móni, aki azt is elárulta, néha kénytelenek voltak csalni egy kicsit. „Nagyon kevés turnürös ruha van ma a Jelmezraktárban, ezért a széles felső szoknyákat húztuk hátra, és abból alakítottunk turnürt. Ha nem volt a kornak megfelelő a ruha ujja, akkor a statisztánk kapott egy stólát vagy egy csipkekendőt. Ilyenekkel játszottunk.”

Jordán Tamás és Sárközi-Nagy Ilona (fotó: Mengyán Eszter)

Divattörténeti szempontból Nina a legérdekesebb karakter, hiszen míg a férfidivat változása ebben a korban már lelassult és nem olyan látványos, a női divat 8-10 évenként észrevehetően változott. „Ninának fiatalabb korában sokkal nyitottabb ruhái voltak. A tervező koncepciója az volt, hogy a történet elején világos, drappos vonalon indul el. A 26 éves korában játszódó jelenetekben volt a legtöbb ruhája. Kónya Andris jelmeztervezőnk a zöldes vonalból, átment lilába, majd ahogy elérjük Liszt betegségét, addigra a főszereplő lány ruhái is besötétednek, ezzel jelezve azt, hogy a lelke is egyre komorabb és érzi, hogy el fogja veszíteni azt, aki annyi mindent jelentett a számára.” Ám nemcsak Nina változó életkorára kellett figyelni, hanem különbséget kellett tenni a két helyszín, Bayreuth és Budapest között is, ami szintén kihívást jelentett a ruhásoknak, hiszen másképp öltöztek Magyarországon, mint Németországban.

Az egész film legfontosabb az úgynevezett „zongoraruha”, egy tervezett, varratott darab. Közelebbről megnézve, megtapogatva, az ember látja, hogy nem tettek bele több tízezer forintot sem az anyagba, sem a kidolgozásba. A ruhás lányok azzal viccelődtek sokszor, hogy még a korabeli cipzár is benne van. (A cipzárt a 20. században használták először.)

A "zongoraruha" (fotó: Mengyán Eszter)

Nem titok, hogy a film költségvetése töredéke egy hollywoodi szuperprodukcióénak. A szédületes kosztümöket felsorakoztató Elizabeth: Az aranykor költségvetése becslések szerint 50-60 millió dollár volt. A jelmezekért 2010-ben Oscar-díjjal kitüntetett Fiatal Victoria fele ennyibe, 35 millióba került. Minden jelmeztervező álma, a Marie Antoinette büdzséje a Versailles-i palotával, rizsporos hajépítményekkel, pazar jelmezekkel, gyönyörű topánkákkal és kézzel hímzett harisnyákkal együtt csupán 40 milliót kóstált. Nem tudni, ebből mennyit szántak a ruhákra, jelmezekre, de egy dolog biztos: „Külföldön, egy szuperprodukcióban azért mindent megvarrnak – és kézzel, nem varrógéppel! Rendesen megcsinálják a cipőket, táskákat, kiegészítőket is. Nekünk itt konkrétan egyetlen egy cipőnk volt, mert úgysem látszott. De mégis sokkal jobb lett volna a piros ruhához egy piros, a zöld ruhához egy zöld cipő” – mondta Móni.

Bal: Liszt és Lina 1886 körül. Jobb: Liszt (Jordán Tamás) és Nina (Sárközi-Nagy Ilona) - Fotó: Utolsó rapszódia – Katona Márton

Nemcsak szebben néz ki, de talán a színészek is jobban bele tudnak helyezkedni a korba, a szerepükbe. Ez utóbbival egyébként így sem volt baj. „Amikor ruhapróbáztunk, akkor megjelent három fiatal színész, akik Liszt tanítványait alakítják. Furcsa, de ugyanakkor jó érzés volt látni, hogy amikor felöltöztettük őket a korabeli ruhákba, egyszeriben megjelent a három karakter. Annyira jól néztek ki, hogy mi csak ájuldoztunk, hogy ezt nem hisszük el. Jó volt rájuk nézni.”

Ne hagyjuk ki a rendezőt se, akinek szintén sokat jelenthet, ha több pénz van a ruhákra. Nagyobb tere van, ha láttathatja egy karakter cipőjét, harisnyáját, mert az úgy néz ki, ahogy ki kell néznie. Sokkal kreatívabb lehet a képekkel, mert nem kell attól félnie, hogy olyat mutat, ami inkább jobb, ha nem látszik. „Igaz, ebben a filmben nem volt ilyen, de azért biztos vagyok benne, hogy látszott volna, ha ez a ruha nem párezer forintos anyagból készül. Így sem lett rossz, azt gondolom, hogy sikerült tényleg valami szépet összetenni, és jól fognak kinézni a filmen.”

Az Utolsó rapszódia című filmet várhatóan decemberben tűzik műsorra a Magyar Televízióban. Addig is néhány további fotó.