silouette

Marlene Dietrich Tiétek az életem… című önéletrajza telis tele van a díva színőadi és filmes jelmezekkel kapcsolatos tapasztalataival. Ebben a bejegyzésben ő meséli el, miért ragaszkodott első filmjében a tabunak számító feketéhez és hogyan kapott mérgezést csak azért, mert valami újat akart mutatni a vásznon.

Stílusikon. Színészóriás. Hollywood legszebb lába - és hasonló címkéket szoktak Marlene Dietrich színésznőre aggatni. „Kétségtelen, hogy fiatal és vonzó megjelenésű voltam; elnyerhettem az amerikai közönség széles rétegének tetszését; mindezek ellenére az voltam, ami vagyok: német nő, aki csupán a kötelességét hajlandó teljesíteni, semmi többet” – írja magyarul is megjelent önéletrajzában. A Tiétek az életem… című könyvet mindenkinek ajánlott, aki egy kicsit is bele akar látni a hollywoodi sztárgyár működésébe, aki kíváncsi a filmforgatással kapcsolatos titkokra (is).

Marokkó (1930)

„Ragaszkodtam például a fekete ruhához, mert első amerikai filmemben soványnak akartam feltűnni. A feketét nagyon nehéz filmre vinni. Sternberg türelme azonban kifogyhatatlan volt. – Ha ragaszkodsz a feketéhez – mondta -, minden szabály ellenére feketében foglak felvenni.”

Marokkó (1930)

„Vörösszőke hajam túl sötét lett a filmen. Azt mondták, festessem szőkére, hogy olyan legyen, mint az életben. „Az életben” mindaz, ami kívül esik a színházi- és filmvilágon. (…) Minthogy vonakodtam a szőkítéstől (…) különböző világítási effektusokat próbáltak ki: a hajamat felülről, alulról, oldalról és – leggyakrabban – hátulról világították meg. Ez utóbbi „dicsfény-effektust” hozott létre, a teljes fény a fürtök végére hullott. Ez a „back-lighting” divatba jött: nagyon sok akkor készült fényképen látható. (…) Csodaszépek voltunk a dicsfényben, de a játékunk merev, természetellenes hatást tett.”

Szőke Vénusz (1932) - "back-lighting"

A vörös cárnő (1934)

„A film ma már klasszikus – akkor nem hozta meg a várt sikert. Most már tudjuk, hogy messze megelőzte korát. Különösen a fiatalok kedvelik. Leveleket írnak nekem róla, megcsodálják a jelmezeket, magas szárú csizmámat (amely ráadásul fehér volt); a képi hatást láthatóan jobban értékelik az akkori közönségnél.”

Nőstényördög (1935)

„Jelmezeim tervét is von Sternberg készítette. Travis Benton, a Paramount fő jelmeztervezője nagyra tartotta tudását és javaslatait. Együtt építették fel a filmbéli imázsomat.”

A nőstényördög (1935)

„Az igazán nagy tudású jelmeztervezők a fényképezés mesterei is voltak, tudták, hogy jönnek át a színek, szövetek, textíliák, és terveik elkészítése előtt gondosan mérlegelték, milyen anyagfajta jöhet számításba. (…) A Paramountnál Travis Benton, a Metrónál Adrian, majd Irene, illetve Karinska voltak jelmeztervezőim. Szakmájukat valamennyien nagyon alaposan ismerték, jelmez-tesztek felvétele után alig volt szükség változtatásokra. Ha nagyon biztosra akartak menni, a terv elkészítése előtt filmre vitték magát az anyagot. A fekete-fehér korszakról beszélek, hiszen akkor is fontos szerepet játszott a textília színének helyes megválasztása. Tiszta fehér helyett pasztellszíneket alkalmaztak; érdekes, hogy a sima, erős teával megfestett fehér jobban fényképezhető, fehérebb illúziót kelt a vásznon, mint a tiszta fehér anyag. A fekete szín feketelistán volt – különösen a fekete bársonyt kerülték, mint a pestist.”

Shanghai expressz (1932) és Vágy (1936)

Allah kertje (1936)

„Megszületett a színes film és mindent fejre állított. (…) Kezdetben minden szín rikított. A kék annyira intenzíven, hogy letiltották, még az ég is feketelistára került. Később, a nyersanyag és a technika javulásával ismét engedélyezték az ég filmezését.”

Allah kertje (1936)

Marlene nem rajongott a rikító színekért, ahogy az Allah kertje rendezője sem. A színésznő ötlete volt, hogy a ruhák is pasztellszínűek legyenek. „Első ízben alkalmaztak a színes film történetében kizárólag pasztellszíneket. (…) Az Allah kertje mindmáig az egyik legszebb színes film.”

Allah kertje (1936)

Kismet – Végzet (1944)

„Mielőtt „hadrakeltem” volna, a Kismet – Végzet című filmben játszottam. A szerep érdektelen volt, kár szót vesztegetni rá. De tudtam, hogy távollétem alatt a családomnak szüksége lesz pénzre. (…) Hosszú órákat töltöttem a híres jelmeztervezővel Irene-nel. Álomszép jelmezeket terveztünk a képzeletbeli országban játszódó kimódolt történethez. (…) Irene-nel óriási ötletünk támadt, ami sajnos nem hozta meg a várt sikert. Pompásnak tartottuk az elgondolást, mármint azt, hogy ezernyi apró láncszemből álló nadrág legyen rajtam, ami tánc közben csilingelne. (…) Tőlem mindig elvárták, hogy olyasmit produkáljak, amit előttem nem tett még senki. (…) Végre elérkezett a felvétel napja (…), s én nagy léptekkel elindultam. (…) A láncszemek egymás után pattantak szét. (…) Irene nem hitte, hogy találunk még egy ilyen fantáziadús megoldást.”

Kismet - Végzet (1944)

„Arany! – gondoltam! Hogyan lehet a legbiztosabban elérni aranycsillogást a vásznon? Festékkel! Befestjük a lábam, méghozzá különleges bútorfestékkel! (…) Reggel hatkor az öltözőmben voltunk. Két fiatal lány is beállt segíteni: vastag ecsettel pingálták a lábam. Az öltöző bűzlött a festéktől, a padló telecsepegve arannyal – de lábam remekül mutatott. (…) Alig egy óra múlva fázni kezdtem, remegtem, mint a fészkéből kiesett kismadár. Melegítőpárnákat hoztak, de nem segített. Rázott a hideg. A felvételt ennek ellenére kötelességtudóan végigcsináltam. Bejött az öltözőmbe a stúdió orvosa, éppen akkor próbáltam lemosni a festéket alkohollal. Közölte, hogy a stúdió „ilyen esetekre” nem nyújt biztosítást. Senki sem gondolt arra, hogy a festék eltömi a bőr pórusait, ezáltal veszélyezteti az egészséget.”

„Ismerkedésem a bronzfestékkel a Paramountnál készített filmeknél kezdődött. Minthogy nem voltam hajlandó szőkíteni a hajam, de kívánságra szőkének kellett lennem, aranybronzot használtam. Igaz, nem folyékony formában – mint a Kismetnél – hanem por alakban, úgy, ahogy minden háztartási boltban kapható. Kész frizurámra ezt a port szórtam. Hajam nemcsak világosabb lett, különleges ragyogást is kapott.”