silouette

Lassan egy éve, hogy egy online magazinnak írok napi rendszerességgel. Nem így terveztem, de volt olyan időszak az egy év alatt, amikor a hét egyetlen fénypontját a fiatal tervezőkkel, sminkesekkel, fodrászokkal, a hazai divatszakmában dolgozó, számomra fontos és érdekes emberekkel készített interjú jelentette. Ezen a blogon csak rendhagyó módon szeretnék a mai divatról írni, ezek az interjúk talán még fontosak lehetnek egyszer, ha valaki kutatni szeretne évtizedek múlva a mai magyar divatról.

Lillával tavaly ősszel beszélgettünk hivatalos formában. Ő az említett magazin négyesfogatának tagja volt, akit divatblogja miatt keresett meg az akkori főszerkesztő. A magazinnál töltött idő alatt is sokat tett a divatért, de szerencsére jelenlegi munkahelyén még többet tehet azért, hogy a magyar divat ismert és elismert legyen itthon is. Lillát nemcsak újságíróként, hanem táskatervezőként is jegyzik. Ez volt az interjú apropója, a dolog pikantériája pedig, hogy egy olyan felületen jelent meg a cikk, amelynek korábban szerkesztője volt.

"Divatszerkesztőnek lenni menő" - Interjú Séllei Lilla divatszerkesztővel és táskatervezővel (2010.09.15)

Ez az interjúszituáció nemcsak azért furcsa, mert Séllei Lillát nem kell bemutatni senkinek a Cotcoton, hanem azért is, mert rendszeresen beszélünk munkáról, divatról, vagy csak úgy. A Csendesben viszont mindketten új szerepben tetszelgünk: ő táskakészítőként mesél a terveiről, a családi "divatbirodalomról", én pedig életemben először akasztom  a hóhért. Íme, az eredmény.

Mi történt veled az elmúlt fél évben?
Már fél éve? A Cotcotból már csak a jó emlékek maradtak meg. (nevet) Jelenleg a hg.hu-nál dolgozom divatszerkesztőként. Kevesebb a "hol vásároljunk leggingset" téma, és többet foglalkozunk a kortárs tervezőkkel és a kortárs divattal. Az oldal profiljába inkább ez illik bele jobban, hiszen egy online építészeti és dizájnmagazinról van szó. Emellett pedig a táskáimmal foglalkozom.

Hol tart most a Sellei Lilla Bags?
A diplomamunkám címe Laptoptáska tervezése fiatal nők számára volt. Olyan táskát szerettem volna, ami praktikus, átalakítható, fiatalos és illeszkedik a női igényekhez. A tervezés kezdetén az volt az alapkérdés, hogy a nagy, 15 colos gépekhez vagy a kisebb, 10 colos netbookokhoz igazítsam a méretet. Ez utóbbiak pont akkoriban voltak felfutóban. Több változat is készült, mikor rájöttem, hogy a kettőt lehet ötvözni, ugyanis a kis laptopok hosszabbik oldala ugyanakkora, mint a nagy laptopok rövidebb oldala. A táska alapállapotában a nagy gépekhez jó, de a rajta lévő hevederrendszer és csatok segítségével a kis gépek méretéhez lehet alakítani, illetve hátitáskaként vagy válltáskaként is lehet használni.

Fotó: Neményi Márton

Aki a Könnyűipari Karra jár, az mennyire szeretne tervezőként érvényesülni?
Nagyon sokan, akik oda járnak, általában nem mérnökök szeretnének lenni. Egyszerűen csak nem vették fel őket az Iparra (MOME – a szerk.), a Képzőre (Képzőművészeti Egyetem – a szerk.), vagy az én esetemben a BME-re (Budapesti Műszaki Egyetem – a szerk.) termék- és formatervezőnek. Két év mérnöki alapképzés után az utolsó évben szakirányt választunk. A legtöbb szakirány a gyártási folyamatokra koncentrál, míg a terméktervező – amin én végeztem - inkább a tervezésre.

Kerülnek ki onnan igazi tervezők?
Szerintem senki ne éljen álomvilágban, ez nem az Ipar, ahol folyamatosan támogatják a diákokat. Ha valaki innen el akar érni valamit tervezőként, akkor a lehetőségeket még inkább magának kell megteremtenie.

Mi a távlati terv a táskákkal?
Már kész a honlapom, tervezem a táska továbbfejlesztett változatát, amelyikbe kényelmesen lehet akár pakolni is, és szeretnék majd kiegészítőket hozzá. Ezeknek szeretném bővíteni a skáláját, különböző mintás anyagok felhasználásával. Valahol azt szeretném, hogy úgy működjön, mint az Eastpack-táskák. Van egy konstans forma, de szín- és mintavilágban folyamatosan megújul. Jó lenne azt elérni, hogy mindenki összeállíthatná a saját táskáját, hogy ne legyen két egyforma. A másik tervem, hogy mintát szitáztatok a táskák anyagára. Most próbálkozom azzal, hogy üzletekbe is eljuttatom, írtam az Insitu és a Front vezetőjének, akik azt válaszolták vissza, hogy már fel akarták venni velem ez ügyben a kapcsolatot, mert látták a Facebookon a munkáimat.

Fotó: Neményi Márton

Szerinted a pozitív válasznak mekkora része van abban, hogy ismerik a neved a Cotcot, a Hg vagy a Mono Fashion kapcsán?
Amikor bementem az Insituba, hogy megbeszéljük a részleteket, akkor azt mondta a srác, hogy felfigyelt a nevemre, szóval biztosan nagyon sokat számít, hogy rengeteg felületen jelen vagyok. És az is számít, hogy viszonylag megjegyezhető nevem van. Mégis, hiába vannak meg ezek a kapcsolatok, nem azért szeretnék ott lenni, mert írok valahol, hanem mert jók a táskáim.

Nem ez az egyetlen könnyűipari vállalkozás a családban, hiszen ott a Hello márka.
Nemrég csináltunk egy pólókollekciót, ami a Hello márka első gyűjteménye. A Hello olyan vonalat szeretne képviselni, amelyik Magyarországon még nincsen jelen. Ugyan nagyon sok kortárs magyar tervező van, akik ha egyszerű vonalvezetéssel, pamutos anyaggal rukkolnak elő, mégsem készítenek kifejezetten street wear pólókat ilyen számban és ennyi mintával. Nem szeretnénk állást foglalni a deszkás divat mellett, de tény, hogy a pólók mellett a cég gyárt különleges szén- és üvegszálas gördeszkákat is.

Túl vagytok a kampányfotózáson, milyen volt?
Őrültek háza. Egy létező baráti társaságot hívtunk össze a hangulatképek fotózásához, mert azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a kollekció hétköznapi magyar fiataloknak szól és modellalkat híján is fel lehet venni őket. A lookbook fotózásnál viszont két profi modell állt a kamerák elé, akiknek kiléte egyelőre maradjon titok.

Fotó: Neményi Márton

A vállalkozásnak jót tesz, hogy te egy személyben vagy újságíró, sajtós és tervező is. De te minek vallod magad leginkább?
Sosem szerettem magamra azt mondani, hogy újságíró vagyok, mert nem tanultam soha, de írni szeretek. Tervezőnek sem mondanám magam. Próbálkozom. Szeretném, ha ebből hosszú távon lenne valami, de ez egyelőre szerelem. Amit belefektetek, azt vissza is hozza, de hasznot még nem hoz. Mondjuk, ha ez nem lenne, fogalmam sincs, mivel tölteném a szabadidőmet. (nevet) Amúgy pedig leginkább divatszerkesztőnek szeretem magam aposztrofálni, az olyan menő.

Mi leszel mondjuk pár év múlva?
Nem tudom. A divatszerkesztésről semmiképp sem szeretnék lemondani. Szívesen kipróbálnám magam külsősként bármelyik nyomtatott női magazinnál. Vagy, ha az álom kategóriánál tartunk, akkor csinálnék egy sajátot.

Mégis milyet?
Mindenképpen olyat, amiben színvonalas divatanyagok mellett van tervezői interjú, divattörténeti cikkek, amely növeli a divattal kapcsolatos tudását az olvasóknak. Nem hiszem, hogy online lenne. Most például Olaszországból négy kiló Vogue-ot hoztam haza, bár nem értek egy kukkot sem olaszul, olyan jó érzés volt lapozgatni, megfogni, megszagolni őket. De nem is ez a lényeg. Tökjó lenne azt elérni, hogy egy átlagember ne csodálkozzon rá például egy The Room-ra, hogy „ez mi?”. Jó lenne, ha nem csak egy szűk réteg lenne, aki vágja a kortárs magyar divatot, vagy egyáltalán a divatot. Szerintem a divat ugyanúgy kortárs művészet, mint a szobrászat, a festészet.

Majd te megmondod nekik, mi az igényes divat.
Oh, persze! Már a Cotcot-olvasók is megmondták, hogy ezzel a tudással inkább a Kiskegyedbe kellene írnom. Akkor még alig egy hónapja voltam a Cotcotnál.

Hiányzik a Cotcot?
Igen. Hiányzik a banda. Rossz, hogy ezekkel az emberekkel nem vagyok naponta együtt, de élvezem a mostani munkámat is, hiszen a hg.hu-n a divat művészibb vonalával foglalkozhatok.

A Lilla Sellei Bags honlapja itt található, a Facebook-oldala itt érhető el. Tessék rajongani!