Bármennyire közhelyes is, számomra a glamour (glamúr) egyenlő Marilyn Monroe-val. A glamour, mint fotográfiai műfaj - a Wikipedia szócikke szerint - arra hivatott, hogy a modellek szépségét, ragyogó, csillogó megjelenését hangsúlyozza. A műfaj a korai húszas évektől kezdve rengeteget változott a magamutogató meztelenségtől kezdve (Playboy-lányok), az erotikus fotókon át (pin-up lányok) a ma jellemző részleges takarásig.
Bár Marilyn Monroe ezen a képen nem pucérkodik, mégis száztíz százalékosan glamúr.
Mozi és divat: kezdetektől kéz a kézben járnak. Ami ma a Style.com, az korábban a mozifilm volt. Egyetlen ruha, smink vagy frizura sem jutott el annyi emberhez, mint a filmen keresztül. Sokkal nagyobb hangsúlya volt a kosztümöknek, egy-egy darab reprója pedig azonnal helyet kapott a nők gardróbjában.
Divatőrültek számára a Funny Face (Mókás arc) című musical Audrey Hepburn és Fred Astaire főszereplésével kötelező. (Akinek nem sikerült elcsípnie a minap a Viasaton, az kutakodjon a Kultúrbarlangban.) Már maga a téma is térdre kényszeríti a divatmán nézőt: hogyan lesz egy szürke, okoskodó, kultúrsznob kisegérből, aki szerint dekoltázsokkal folytatott csevejjel nem lehet megváltani a világot, a Minőség magazin ünnepelt modellje, az új arc, a gondolkodó, mégis lélegzetelállítóan gyönyörű nő prototípusa. Fred Astaire alakítja a divatfotóst (Dick Avery), aki ahelyett, hogy csodaszép fákat fényképezne, inkább modellekre és ruhákra pazarolja a tehetségét - legalábbis az Audrey Hepburn alakította Jo szerint. Érdekesség, hogy Astaire karakterének inspirálója Richard Avedon divatfotós volt, aki nemcsak a filmben látható divatfotók nagy részét készítette, hanem vizuális tanácsadóként is közreműködött.
A kosztümökért Edith Head-et és Hubert de Ginvenchyt (Audrey Hepburn ruháinak tervezője) Oscarra jelölték. Givenchy 1953-ban, a Sabrina forgatásán találkozott először későbbi múzsájával, Hepburnnel. Szinte valamennyi filmjében ő tervezte a ruháit.
És most a szokásos képhalmaz a szokásos képaláírásokkal.
Így látjuk Audrey-t először a filmben: sok fekete, sok barna, modellalakját takaró könyvespolc szabás.
Az átalakítás után. Meseszép.
Hamarosan interjúzni fogok Galicza Eszterrel, akivel hónapok után végre sikerült egyeztetni. Ő és Kónyi Anikó csinálják a Trenntre Shoe Design-t, azaz egyedi, színes és kényelmes topánokat (ez az interjú apropója). Nem követem folyamatosan a fejleményeket náluk, de a múltkor végignéztem a posztokat a blogukon és elmerültem a Facebook-oldalukon is a képekben. Ahogy nézegettem a pipőket, eszembe jutott, hogy láttam már hasonló modelleket. Felütöttem a Cipők című könyvemet, és találtam néhány régi topánt, ami akár inspiráció is lehetett Eszterék számára.
Nyilván fogalmam sincs (egyelőre), honnan ötletelnek, ez csak egy játék a részemről. Az ilyen fajta inspirálódással egyébként nincs semmi kivetnivaló, elvégre a divat egyfajta körforgás. Aki kicsit is figyeli a trendeket, az látja, hogy folyamatosan térnek vissza a korábbi évtizedek divatelemei - sokszor több párhuzamosan. De régen is volt erre példa, a barokk vagy a rokokó divatja is visszatért neobarokk és neorokokó néven alig száz évvel az eredeti után.
És most a képek:
Ez az 1880-as évekből, Angliából származó félcipő, amelyet a délutáni teázások alkalmával viseltek - nyilván a teázáshoz külön ruha és külön cipő dukált. Halálra is unták volna magukat gazdagék, ha nem öltözködnek át minden hétköznapi eseményre - úgy, mint: reggeli, ebéd, teázás, vacsora, a sétákról, vizitekről és bálokról nem is beszélve.
Szóval az van, hogy eredetileg a direktóriumról akartam írni és a muszlinbetegségről (nem, nem muszlim-betegség). Kutakodtam erre-arra, amikor találtam egy tökjó leírást arról, hogy mit tett a lányokkal és az asszonyokkal a fűző a 19. században. De ha az ember elé egyszer csak odatoppan a neten egy téma, akkor ne mondjon rá nemet ilyen frissülési gyakoriság mellett, nemdebár?
Szóval a fűző amúgy is egy furcsa divatobjekt. Elég sok divattörténeti korszakban jelen volt (erről majd egyszer később írok), de a 19. századi fűzőket ismeri a legtöbb ember fűzőként. Akkoriban a nádszálkarcsú derék volt az ideál, amit minden nő szeretett volna magáénak tudni - mint ahogy ma is sokan szeretnének magazinkompatibilisek lenni. Az ideális, homokóra testalkatot akkor a fűző segítségével érték el. Az igazán durva dolgok akkor kezdődtek, amikor a bálnacsont helyett az újonan feltalált acélt vetették be merevítésként.
Amikor először láttam az Elfújta a szél-t, szerettem volna, ha Scarlett O'Harához hasonlóan befűz Mammy, hogy aztán elmenjek a bálba és elcsavarjam a szépreményű déli fiúk fejét. A könyvben említett 17 hüvelyknyi derékkörméter először persze nem mondott semmit, de aztán kiszámoltam, hogy egészen pontosan 43.18 centiről beszélünk. (Helló, 90-60-90!)
Volt egy olyan időszak, amikor több madárfaj került veszélybe az úri divathóbort miatt. A nők nem érték be azzal, hogy idegen tollakkal ékeskedjenek: halott madarakkal a fejükön páváskodtak. Divatfogyasztásuk olyan mértéket öltött, hogy ez a kis úri szeszély több madárfajt a kipusztulással fenyegetett.
A 19. század végén és a 20. század elején egy-egy divatirányzat nem szezonról előszezonra változott, mint ma. Sokszor évekig vagy egy évtizedig is tartotta magát. Ezt az időszakot nem azok a mániákusan divatkövető nők szívták meg a leginkább, akik belehaltak abba, hogy a fűző összetörte a bordájukat, ami aztán átszúrta a májukat. De nem is azok, akik egy életen keresztül viselték a lengőborda-eltávolító operáció következményeit.
A legjobban az a rengeteg ártatlan madár járt pórul, amelyek a szecesszió flúgos divatőrülete miatt a kalapokon kötöttek ki. Így:
Kereső
Olvasóim
